A Kiegyensúlyozott Társadalom Műhely nem politikai csoportosulás, hanem nyitott, hivatalos tagság nélküli társadalomtudományi vitakör. A résztvevők egységesek a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségben és abban, hogy nem hiszik, hogy személycserék, kormányváltások lényeges változást hozhatnak az ország életében, ezért arra vállalkoztak, hogy újragondolják társadalmi, politikai, gazdasági rendszerünk működését.
Digg  Sphinn  del.icio.us  Facebook  Mixx  Google  BlinkList  Furl  Live  Ma.gnolia  Netvouz  NewsVine  Pownce  Propeller  Reddit  Simpy  Slashdot  Spurl  StumbleUpon  TailRank  Technorati  TwitThis  YahooMyWeb
 
 
 

Új város-vidék kapcsolat, falvaink jövője

Ha a posztmodern korban nem hihetünk egyetlen abszolút, csak feltárásra szoruló igazságban, annál több okunk lehet megengedni, hogy egy kis közösség a rendelkezésre álló információk újrastrukturálásával új, a szokványostól eltérő terveket alkosson, és azokat saját környezetében megvalósítsa.
Mindez természetesen nem vonja kétségbe, hogy a központilag tervezett fejlesztésnek célszerű a gazdasági növekedés motorjait jelentő, fejlődési potenciálokkal rendelkező városokra koncentrálnia, ahogyan az autópálya építés sem lehet a kísérletezés terepe. Ugyanakkor kisebb mellékútvonalon igenis lehet értelme még bizonytalan tartósságú útburkolatok kipróbálásának azzal a céllal, hogy ha beválik, a kipróbált burkolat talán alkalmas lehet egyszer autópálya építésére is.




"Kapálni még sosem jött idegen a falunkba, de rendezkedni mindig jönnek" *






Farkas Zsolt
Interdiszciplináris Doktori Iskola
Politológia program
Pécsi Tudományegyetem






* Az idézett mondat az 1967-ben készült Tízezer nap című magyar filmben hangzik el
(Rendező: Kósa Ferenc, forgatókönyv: Gyöngyössy Imre, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, operatőr: Sára Sándor)
Liska Tibor közgazdász, aki a fáma szerint a rendszerváltást az egyik süllyedő hajóról a másikra való átszálláshoz hasonlította, a közgazdaság-tudományt kísérleti tudománynak tekintette és úgy vélte, a mindenkori pénzügyminiszterek sem tesznek egyebet, mint saját hipotéziseiket tesztelik a lakosságon. Ráadásul ezek a makroszintű kísérletek nem támaszkodnak szűkebb körben végzett kísérletek tapasztalataira. Az eredmények értékelésére az egyetlen lehetőség, ha a felháborodott vagy éppen elégedett lakosság kifejezi választói akaratát.

Anélkül, hogy állást foglalnánk Liska Tibor rendszerváltásról nyilvánított véleménye mellett vagy ellenében, annyit bátran kijelenthetünk, hogy Magyarország lakosságának minimum számottevő hányada nem elégedett az 1990 óta történtekkel, és komolyan vehető szakemberek is erőteljes kritikákat fogalmaznak meg az elmúlt húsz évvel kapcsolatban. Ma szinte mindenki csak legyint, ha azt hallja: „már csupán egy-két nehéz év". 

A politikai, illetve a gazdasági irányítás tévedéseinek árát mindig egy egész ország fizeti, természetesen azok is, akik esetleg tényleg tudnák másképp csinálni - de legalább szívesen megpróbálnák.

Évekkel ezelőtt egy „zöld" rendezvény egyik külföldi előadója beszélt egyebek között arról, hogy miként lehetne elkerülni az áruszállítás környezetkárosító hatásait. „A legjobb, ha nem szállítunk semmit sehova" - mondta. E mondatával általános derültséget okozott a hallgatóság körében. Nem vagyok rá büszke, de magam is a derülők között voltam. A gondolat meghökkentően új volt, ezért szinte mindannyian azt hittük, hogy viccel.

Amikor makroszintű folyamatok tervezése folyik, lehetetlen „eladni" olyan elképzeléseket, amelyek távol állnak a mainstream-től, bár ez önmagában nem minősíthet egy elképzelést.
Lehet-e bármi esélye egy olyan elképzelés a megvalósulásának, amely idegen a többség elképzeléseitől?
- Miért volna egyáltalán szükség demokráciában olyan elképzelés megvalósítására, amelyet a többség elutasít? - kérdezhetnénk.
- Talán azért, mert a fennállóval a többség elégedetlen, de jobbat sem tud… az újtól pedig fél.


* * *


A legkorábbi városokat mai szemmel inkább tekintenénk falvaknak, hiszen szoros egységet képeztek az őket körülvevő mezőgazdasági területekkel, de már az ókorban megkezdődött a város jogi eszközökkel való leválasztása a vidékről, például Róma városfalain belülre a hadsereg csak kivételes alkalommal léphetett be (ilyen kivételes alkalom volt a diadalmenet), így a város belső tere valamiféle jogilag is védett különleges, széles értelemben „szent" térré kezdett válni, amely megváltozott formában máig fennmaradt részben íratlan szabályok, részben széleskörű respektus formájában, részben azonban konkrét jogszabályok formájába öntve: választási törvényektől a KRESZ szabályokig.

A város különlegessége legszembetűnőbb Róma, az „urbs" esetében volt, szorosan kötődve a helyhez, hiszen urbs nem lehet más, és nem lehet másutt. Róma emellett küldetésének tekintette (jog)rendje terjesztését, ezzel az imperiumra kiterjedt a város szakralitása.

A falakkal körülvett városi tér a középkorban vált általánossá. A városok aztán egymás után nőttek túl falaikon, így megszülettek az alsóvárosok, ahol többnyire iparosok laktak, egy-egy szakma művelői gyakran ugyanabban az utcában - majd az alsóvárosokat újabb fallal, illetve erődítményekkel vették körül.

Középkori városok létrejöhettek egykori római kori települések helyén, utak találkozásánál, folyami átkelőknél. A városnak a feudális államban különleges helyzete volt, kiváltságokkal rendelkezett, így az önkormányzat jogával, szabad bíróválasztás jogával, gazdasági jellegű jogokkal: piactartás, adók egyösszegű fizetésének joga, birtokjoggal: a városnak lehettek falvai, jobbágyai, stb.

A modern urbanizáció szorosan összefüggött a polgárosodással. A bővülő árutermelés, a tőkés gazdálkodás a középkoritól eltérő, modern városfejlődés alapfeltétele, ösztönzője volt. A modern urbanizációt a fallal és privilégiumokkal körülbástyázott középkori és kora újkori város lassú gyarapodásától a teljes nyitottság, a dinamikus terjeszkedés, a gyors növekedés, a polgárjog megszerzésének szabaddá válása különbözteti meg. Ezzel párhuzamosan kiépültek a polgári igazgatási és művelődési intézmények is. A XIX. század nagyvárosai már nem csupán iparos települések és piacközpontok, hanem igazgatási, kulturális centrumok is.

A modern városoknak új funkcionális tagolódásuk és új gazdasági-társadalmi topográfiájuk alakult ki. Szétvált a munkahely és a lakóhely, a közélet és a magánélet tere, elkülönült a hivatali negyed a bevásárló-kereskedelmi körzetektől, az ipari kerületektől, létrejöttek a lakónegyedek. A termelő, a kereskedő, az igazgatási, a kulturális zónák és a lakókerületek elkülönülése fejlett infrastruktúrát és nagyfokú mobilitást feltételez.

Az iparosodással megindult az agglomerálódás folyamata is.

Az ókorban és a középkorban a sikeres város legfontosabb kritériuma az volt, hogy kerítse hatalmába, igázza le, gyűrje maga alá a körülötte lévő településeket - ennek is legszembetűnőbb példája az ókori Róma volt, amely hovatovább az egész világ meghódításának igényével lépett fel.

Később a legnagyobb sikert a virágzó kereskedelem jelentette egy város számára. 
Az ipari forradalomtól a fejlett ipar lett egy város sikerének záloga, a szocialista korszakban Kelet-Európában ez még a múlt század hatvanas éveiben is egyértelmű volt. A rendszer preferenciái miatt ez különösen a nehézipar esetében volt szembetűnő, hazánkban gondolhatunk Ózd, Kazincbarcika, Miskolc-Diósgyőr, Tatabánya, Komló, Pécs-Uránváros stb. dinamikus fejlődésére.

Az agglomerálódás bizonyos értelemben szintén a város elsőségének, vidék feletti uralkodásának a tünete, mégis megfigyelhető, hogy a város felsőbbsége a vidék felett nagy időléptékben csökkenő tendenciát mutat. A város ugyanakkor nem csupán gravitációjával uralja a vidéket, hanem kisugárzásával is: a városi életmód, különböző városi magatartásformák elterjedésével a vidék is városiasodni kezd.

A népességtömörülések, a munkahelyek és lakóhelyek nagyvárosok körüli koncentrációja tehát az ipari forradalommal kezdett kialakulni. Az ipari forradalom természetesen különböző időpontban zajlott a világ különböző területein, ezért máskor és máshogy zajlott az urbanizáció első szakasza is. Magyarországon ez a XIX. század 70-es 80-as éveiben bontakozott ki.

A városiasodással csökkennek a város és falu közötti különbségek, a falvak infrastukturális jellemzőikben is a városokhoz hasonlatossá kezdenek válni.

A városiasodásnak több szakasza különböztethető meg. Első szakasz a városrobbanás, agglomerálódás időszaka, amikor a városok gyors növekedésnek indulnak, a falvak lakossága tömegesen vándorol a városokba.

A szuburbanizáció szakaszában a koncentrálódás folyamata visszájára fordul: a népesség, az ipar és a szolgáltatások megindulnak a szuburbán térségek felé. A jelenséget először a múlt század harmincas éveiben figyelték meg az Egyesült Államokban. Oka elsősorban a városok elviselhetetlen zsúfoltsága, előfeltétele pedig a közlekedési infrastruktúra fejlődése volt.

A dezurbanizáció szakaszában a megindult olyan periférikus térségek településeinek növekedése, amelyek korábban kimaradtak az urbanizációból. A dezurbanizáció során a nagyvárosi, fejlett térségek hanyatlásnak indulnak a falusias térségek javára. A folyamatot elsősorban technikai fejlődésnek kell megelőznie: kényelmes, gyors közlekedési lehetőségeknek és kommunikációs technikáknak, melyek lehetőséget adnak távmunkára is, miközben a hagyományos munkalehetőségek csökkennek, illetve új munkalehetőségek adódnak városoktól távol is. A dezurbanizációval népszerűvé válik a vidéki életforma.

A lepusztult belvárosi lakónegyedek, elhagyott iparterületek újraélesztésével, színvonalas felújításával ismét növekedésnek indult a nagyvárosok népessége - ezzel megindult a reurbanizáció először a nyolcvanas években.

Mára a „rurbanizáció" trendje az, amely a városok és környékük feljődésének irányát jelöli, de ebből a folyamatból egyre kevésbé hagyható ki a virtuális térfejlődés is, miáltal az egyes emberek és a közösségek horizontja is igen jelentős mértékben tágul - ugyanakkor természetesen rendkívüli a differencia az információs hálózatokat (elsősorban a számítógépes világhálót) használó, és azt nem használó személyek látóhatárának szélessége között. A folyamatban a városok és a falvak több szempontból is egybeolvadnak, valamiféle másodlagos agglomerálódás tanúi lehetünk, amikor a távolságok már nem a közelköltözéssel, hanem vagy a jobb közlekedés segítségével, vagy „virtuálisan" csökkennek, így a falu-város megkülönböztetés fokozatosan egyre több szempontból válik értelmetlenné. Ezzel párhuzamosan természetesen a fejlesztés horizontjának is szélesednie kell, hiszen nyilvánvalóan nem kezelhetőek teljesen külön annak a népességnek a problémái, amely bár kiköltözött egy városból, de munkája korábbi lakóhelyéhez köti, illetve számos egyéb mindennapi ügyét is ott intézi. Ezt a szemléletet segítheti, ha nem a falvak és városok különbségére, hanem egyre nagyobb hasonlóságára koncentrálunk, és egységes településrendszerben gondolkodunk.

Az urbánus és rurális folyamatok ma már egyre nehezebben választhatók külön, és a
falu-város elkülönítés annál kevésbé érvényes, minthogy már a mezőgazdaság és a falvak kölcsönös megfeleltetése sem állja meg a helyét, hiszen a falvak lakosságának csupán 10-15 százaléka keresi kizárólag mezőgazdasági tevékenységgel a kenyerét, a munkavállalók fele városokban dolgozik, ugyanakkor ahogyan van példa arra, hogy egy erős város dominálja az urbánus kistérséget, másutt, rurális kistérségben elsősorban a vidék igényei mozgathatják a város folyamatait. Míg a rendszerváltás után számos kistérségi társulás ellenfelének tekintette a környék központi városát, mára nyilvánvalóvá vált, hogy a város nem rivális, mert sikere vagy sikertelensége környezetére is kihat, illetve az egyre szélesebb interdependencia miatt a siker záloga a kistérség szimbiotikus együttműködése.

Az 1999-ben Potsdamban elfogadott Európai Területfejlesztési Perspektíva is leszögezi, hogy sok helyi probléma nem oldható meg anélkül, hogy integrált módon vizsgálnánk a városokat és a vidéket, mivel ezek általában regionális problémák. A gyakorlati partnerség az együttműködésben és a koordinációban nyilvánul meg. Ahhoz azonban, hogy az együttműködésből hosszútávú és sikeres partneri kapcsolat alakulhasson ki, számos alapfeltételnek kell teljesülnie, úgy mint: a partnerek egyenlősége és függetlensége, a partnerségben való önkéntes részvétel, a különböző közigazgatási feltételek figyelembe vétele, közös felelősség, közös előnyök.

Ritkán lakott vidéki területeken csak a városok képesek az infrastruktúra és a szolgáltatások ellátásának bizonyos szintjeit nyújtani, így gazdasági vonzerőt gyakorolni. Ezeken a területeken a városok azért is különösen fontosak, mert ezek őrzik meg a településszerkezetet és a kultúrtájat.

A régióközi és a transznacionális dimenziók esetében a tapasztalatcsere és a "másoktól tanulás" a meghatározó. Itt nem az a cél, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a partnerségen alapuló érdekek között, hanem inkább az, hogy a városok és a vidék közötti együttműködés során szerzett tapasztalatokat értékeljük, és átadjuk konkrét projektek és kezdeményezések alkalmával. 

A dokumentum egy policentrikus fejlesztési modell mellett tör lándzsát. Rögzíti, hogy az Unión belüli különbségeket csak úgy lehet csökkenteni, ha alapvetően javulnak a régiókba irányuló és a régiók közötti közlekedési infrastruktúrák és szolgáltatások, különös tekintettel azokra a régiókra, ahol a közlekedési és távközlési infrastruktúrához való hozzáférés hiánya fékezi a gazdaságfejlődést.

A policentrista településhálózat-fejlesztési gyakorlat már több mint fél évszázados múltra tekint vissza Európa országaiban (Franciaországban, Hollandiában, Svédországban, stb.), az EU dokumentumaiban azonban csak a kilencvenes évektől jelent meg. Az elképzelések a városokra koncentrálnak, mint a gazdasági növekedés motorjaira, a városok fontosságát hangsúlyozzák a versenyképesség erősítésében, és egyre ritkábban kerül szóba a „régiók Európája" jelszó. A Lisszaboni Stratégia a gazdasági kényszerek miatt előtérbe kerül, egyszersmind háttérbe a kohéziós politika. Az új szempontok megjelennek a nemzeti politikákban is. A hangsúly a fejlődési potenciálokkal rendelkező városok és hálózataik fejlesztésére és a fenntartható város-vidék kapcsolatra helyeződik.

Magyarországon a rendszerváltás után a területpolitika regionális szemléletű volt, a rurális területek fejlesztése a városias területek fejlesztésénél nagyobb hangsúlyt kapott, elsősorban az uniós integráció miatt. 

Ma a fejlesztéspolitika hatékonysága érdekében több regionális gazdaságtani elmélet elemeit kellene alkalmazni. Egyszerre kellene érvényesíteni a társadalmi és fenntarthatósági szempontokat, valamint a hatékonyság követelményét, amely azonban a negatív korreláció miatt csak korlátozottan lehetséges.

Egy új magyar területpolitikához szükség van a területfejlesztési feladatok újragondolására. Elengedhetetlen a Lisszaboni Stratégia kiegészítése az elmaradott térségek felzárkóztatását célzó tervekkel, de ennek is a városok a kulcsszereplői.
 Egy új gazdaságpolitikának egyebek mellett a fejlődés hajtóerőire, a gazdasági pólusokra kell koncentrálnia, a tudásra, az innovációkra, amelyek a városokban fókuszálódnak, tehát az állami gazdaságpolitikának a fejlődési potenciállal rendelkező városokat kell fejlesztenie, és elő kell segíteni, hogy a városok piaci kapcsolatokon keresztül hassanak a térségükre. Kedvező gazdasági környezetet kell teremteni minden piaci szereplő számára, egyes szereplők támogatása helyett. Területi koncentráció megvalósítására van szükség megfelelő nagyságrendű csomópontok, illetve „kritikus tömeg" elérése érdekében.

Az új területpolitika egyebek mellett elő kell segítse, hogy a „központi helyek" integrálni tudják régiójuk településeit, amelynek feltétele a város elérhetősége is. Budapesttel szemben is érvényesíteni kell a policentrikus területpolitikát, mert egy erős városhálózatra való támaszkodás lehetősége a főváros számára is előnyökkel jár. A regionális központok bizonyos funkcióinak erőteljes fejlesztésével hátrányos helyzetük kompenzálható, akár nemzetközi jelentőségűvé is válhatnak. A falvakat integrálni kell a térségi funkciómegosztásba, ezzel megvalósítani, támogatni a rurbanizációt, új város-vidék viszonyt alakítani ki. Szükséges a városfejlesztési politikának gazdát találni a központi államigazgatásban, valamint egy szervezeti egységbe integrálni a településfejlesztést és rendezést, az operatív programokban pedig explicit módon megjeleníteni a városfejlesztést. Az új területpolitika csak összehangolt lehet, a városi feladatok teljesítésére új működési, szervezeti modellt kell kialakítani, a területfejlesztési és -rendezési dokumentumokba integrálni kell a településfejlesztést és a településhálózat-fejlesztést. Aprófalvas, tanyás térségekben fent kell tartani a speciális támogatási lehetőségeket, folytatni kell a gazdasági fejlődésben elmaradt térségek felzárkóztatását.

Valójában azonban nincs egységes tervezési rendszer, a területi tervezésen belül a fejlesztési és a rendezési tervezés nincs összehangolva, és koncepciótlan a tervfajták készítése is. A tervezés forrásorientált. 

De vajon a hibák meglátása, a helyes út felfedezése elegendő-e ahhoz, hogy helytelen, vagy szerencsétlen gyakorlatot megváltoztassunk - hiszen a vélemények posztmodern egymásmellettiségében elsősorban technika kérdése, hogy melyik vélemény kerekedik a többi fölé. Akik széleskörű szakmai ismereteik alapján meg tudnák ítélni egy-egy nézet helyességét, azok is gyakran emocionális alapokon, vagy rövidtávú személyes érdekektől vezettetve állnak egyik vagy másik vélemény mellé.
Hogyan kell értelmeznünk az Európai Unió jelmondatát: „Egyesülve a sokféleségben"? Az egységesülő Európa sokféleségét tagállamainak sokfélesége hordozza?
Amikor annyira nehéz döntéseket hozni makrostruktúrák esetében, nem volna-e lehetséges a szubszidiaritás elvét az eddigieknél komolyabban venni, szélesebben értelmezni?

A város és a falu, ha számos esetben nehezen is különböztethető meg, a kettő között az esetek zömében a legszembetűnőbb a méretbeli különbség. A (kis) falvak közössége közelebb áll bizonyos archaikus közösségek teréhez, amelynek lehet jelentősége annyiban, hogy a falu léptékű folyamatokat, viszonyokat az ember lényegesen könnyebben tudja kezelni. Az emberi faj természeti körülmények között jött létre, fejlődött, és élt százezer éveken át, sőt a világ bizonyos pontjain még ma is. A metropoliszok vagy a globalizáció körülményei között kiszolgáltatott, ezek folyamatait átlátni, megítélni egyénileg képtelen, hiszen nem erre szelektálódott. A tévedéseknek, félreértéseknek és félreértelmezéseknek nem csupán a lehetősége áll fenn, hanem ez mindennapos gyakorlat is, és ez így volna még abban az ideális esetben is, ha kizárnánk a szándékos dezinformálás lehetőségét - tudjuk, ezt a valóságban nem zárhatjuk ki.

Jelen körülmények között leginkább a falvak azok, ahol az életvilágból legjobb eséllyel szoríthatók ki a kommunikációs diszfunkciók, például olyanok, mint a „messziről jött ember" effektus. Ezzel a falvaknak lehetőségük lenne arra, hogy társadalmi-gazdasági folyamatok innovációs terepei legyenek, némely szempontok alapján fontosabbakká váljanak a városoknál.

Az az ismert jelenség, hogy a kisebb települések önkormányzati választásaiban kevésbé jelentős a pártpolitika hatása, ugyanúgy az archaikushoz hasonló léptékű viszonyok „egészségesebb" folyamatokat generáló hatását jelzi, ezért is szerencsésebb lehetne ott új elképzelések kipróbálásával próbálkozni - hozzátéve természetesen azt, hogy távolról sem biztos, hogy ami kicsiben működik, az nagyban is működni fog.

A falvak inkább azonosíthatók az életvilág fogalmával, mint a (nagy)városok. A (kis) falvakat lakóiknak szinte teljes egészében van esélye megismerni - helyeivel, folyamataival és a többi lakójával együtt - mint a (nagy) városokat: Budapesten akár egy született budapesti is eltévedhet, a város többi polgárát személyesen megismerni pedig esélye sincs. Így míg egy kis település esetén az életvilág és a település lényegében ugyanaz, egy (nagy)város esetében egy polgár életvilága inkább csak csápokkal nyúlik bele a város objektív, illetve észlelt tereibe. Az átlagos városlakó tehát jóval kevésbé láthatja át a lakóhelyéül szolgáló települést, mint egy falu lakója.
A környezetvédelemmel foglalkozó tervezők azt tapasztalták: a mindenki számára fontos környezeti szempontok nem érvényesíthetők megfelelően a tőke igényeivel szemben, Manuel Castells pedig azt igazolta, hogy a kapitalizmusban az állampolgárok céljai helyett a tőke céljai érvényesülnek - úgy tűnik, a tervezés is az uralkodó gazdasági hatalom céljainak megvalósítását jelenti állami bürokrácia segítségével. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a nagyobb és bonyolultabb rendszerekben a mérettel és bonyolultsággal arányosan egyre több a működési zavar - fordítva azonban: lefelé haladva egyre kevesebb!

Mi következhet mindebből?

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának hallgatói által 2007-ben létrehozott Liska Tibor Szakkollégium LisKaLand táborában már többször is sikeresen kipróbálta, hogyan működnek a (korlátozott) gyakorlatban Liska Tibor gazdasági elképzelései. A tábor nem teljesen előzmények nélkül való: a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején több vidéki településen is zajlottak Liska-kísérletek, amelyek meglepően pozitív tapasztalatokat is hoztak: egy ízben olyan társaságnak sikerült vállalkozói sikert elérnie, akiknek sikerében senki sem bízott.

Volna-e valamilyen mód arra, hogy az elitizmuson nyugvó tervezés (szó szerint és átvitt értelemben is) teret engedjen azoknak is, akiknek talán nem szakmájuk a tervezés, de szűk környezetükben szívesen megpróbálnának valamit jobban csinálni - ha hagynák őket.

Ivády Gábor politológus, Ivád polgármestere például elképzelhetőnek tartja, hogy hátrányos helyzetű települések pozitív diszkriminációja anyagi források híján úgy valósuljon meg, hogy egy-egy település bizonyos különleges jogokat kap: példaként Gretna Green esetét említette, ahol a hagyomány szerint a helyi kovács házasságokat köthetett - s ez máig jelentős turistaforgalmat generál a skót településen. Hasonlóképpen nem elképzelhetetlen az sem, hogy kellő körültekintéssel és alkotmányos keretek között egy település a Liska-kísérletekhez hasonló próbákat tegyen, illetve ezek sikere esetén a lehetőségek határain belül (korlátozottan) új gazdasági mechanizmusokat vezessen be területén, vagy akár újfajta képviseleti rendszert vezessen be, éít.

Annak legszebb példái, hogy milyen eredményeket hozhat az, amikor semmit sem támogatunk, csak egyszerűen hagyjuk a kreativitást szabadon folyni, talán a szabad szoftver fejlesztések. Lényegében minden feladatra találhatunk legalább több tucatnyi ingyenesen letölthető szoftvert, amelyet a fejlesztő csak saját örömére fejlesztett. Ezek a szabad szoftverek minőségükben általában egyáltalán nem maradnak el a kereskedelmi szoftverek mögött, számos esetben még áttételesen sem hoznak anyagi hasznot a programozónak. A szabad szoftverek - nem anyagi - sikerének egyetlen titka, hogy hagyják a fejlesztőket nyugodtan alkotni.

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen rendszeresen találkozókat tartó jövőkutató szakemberek egyik múlt év végi tanácskozásán teljes egyetértés alakult ki abban, hogy a magyar közoktatás jövőjére vonatkozóan a jelenlegi viszonyokból kiindulva egész egyszerűen nincs pozitív forgatókönyv. Ma, amikor a központosított struktúráktól való függés az instabillá váló világrendben egyébként is komoly veszélyeket rejt, talán különösen hasznos volna az autonómia szorgalmazása - ilyen esetben különösen, amikor nincs szakember, aki elképzelhetőnek tartja, hogy egyes problémák központilag megfelelően kezelhetők legyenek.

Nyilvánvalóan káoszhoz vezetne, ha ez a kísérletezgetés parttalanná válna. A kockázat nagyobb városok esetében pedig különösen nagy. Éppen a most csekély súlyú falvak lehetnének azok, amelyeknek a kis lépték miatt lehetőségük volna innovációval próbálkozni, sikerük pedig inspiráló lehetne más települések számára is, így szerencsés esetben nem a városok hatása alatt kellene élniük vagy utánuk kullogniuk, hanem akár példaadóak is lehetnének.

A tapasztalatcsere, a „másoktól való tanulás" jelentőségét az Európai Területfejlesztési Perspektíva is kiemeli, igaz kifejezetten régióközi és transznacionális viszonylatra vonatkoztatva, mindazonáltal a nyitottság irányelvként való rögzítésének jelentőségét nem lehet túlbecsülni.

Csak kisebb települések esetén van mód arra, hogy a „kísérletben" részt vevők egyenként is megértsék és magukévá tegyék a célokat, illetve beleegyezzenek a részvételbe. A kis léptékben való tervezés megvalósítás, amelyben a közös érdek még (majdnem) evidencia, a kisebb bonyolultság miatt kevesebb melléfogási lehetőséget rejt, azonban alaposan meg kell fontolni, mi az a „kihágás", amit a makrostruktúrák károsodás nélkül el tudnak viselni.

A nézet- és érdekegyeztetésre szoruló ember, aki számol mások tapasztalataival, gyakorlatával természetesen jobb döntéseket hozhat, ha többféle tapasztalatot és gyakorlatot tud számba venni, amikor a lehetőségeket megfontolás tárgyává teszi. A sokféleség megtapasztalására pedig ma nagyobb szükség volna, mint valaha. Herbert Marcuse már 1964-ben leírta a modern társadalom egydimenzióssá válását, amelyből talán éppen a szubszidiaritás elvének következetes alkalmazása, a széleskörű autonómiák jelenthetik a kitörési pontot.

Marcuse éppen úgy „befejezettnek" tekinti a világot, a történelmet, ahogyan Fukuyama, éppen csak ellenkező előjellel. Marcuse szerint kitágították a szabadságot és intenzívvé tették az uralmat. A magasan fejlett tőkés társadalmak olyan állapotba kerültek, hogy túlélik a válságokat, felszámolnak minden ellenzéket. A rejtett konfliktuslehetőségeknek közvélemény kutatással elébe lehet menni, és az állampolgároknak be lehet bizonyítani, hogy a politikai radikalizmus nem éri meg a kockázatot, mert életlehetőségeik, kényelmük, megelégedettségük merőben technikai körülmények függvényei. „Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával, mintsem Terrorral gyűri le, a lenyűgöző teljesítőképesség és az emelkedő életszínvonal bázisán."

„A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az egyén milyen tág keretek között választhat, hanem hogy miből választhat és mit választ. (…) Ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik."
 Marcuse szerint már a hatvanas években is szinte lehetetlen volt kikerülni a hamis tudat kelepcéjéből, abból a köznapi ideológiából, mely az ember valóságos igényeinek deprivációját a „szerencsétlen tudat eufóriájával" ünnepli. A világ(politika) egy irányba mozgása azóta még teljesebb lett, s holnap várhatóan még a mainál is teljesebb lesz. Az egydimenzióssá vált ember már nem csak közvetlen környezetében, hazájában nem lát alternatívát, hanem a határokon túl sem, ilyen értelemben társadalmunk ma (ha ez a szó fokozható) „egydimenziósabb", mint volt a hatvanas években. Akkoriban legalább az „üveghegyen túl" létezett még egy alternatíva - az „alternatíva-tudat" szempontjából természetesen lényegtelen, hogy az valóban jobb-e a másik rendszernél, mindenesetre tény, hogy ezt számosan hitték. Ezt váltotta fel a „történelem vége" tudat, mely szerint világunk olyan tökéletes, hogy már értelme sincs ellentétes ideológiák harcának, immár kielégülnek minden ember legmélyebb és legalapvetőbb igényei, éít.

A mai kor embere nem is lát mást, gondolkodási univerzuma tökéletesen egydimenziós, ami természetesen azt is jelenti, hogy még az egydimenziósság teljességét sem ismeri fel. Ezen enyhíthetne annak a lehetősége, ha kis közösségek - kellő merészség birtokában különféle társadalmi „újításokkal" próbálkoznának. A nyitott diskurzusok akkor volnának valóban nyitottak, ha a gondolkodásnak nem előzetes elvárásokhoz, közhelyszerű sémákhoz kellene igazodnia, amelyek ráadásul időről időre változnak, ahogyan más és más típusú, különböző racionalitású emberi cselekvések válnak dominánssá, ahogyan időről időre megváltozik egy társadalom teleologikus irányultsága.

A kis települések lakóinak közös ügyeiben való döntése során az életviláguk településükkel és szociális környezetükkel való teljesebb azonossága miatt az evidenciák evidensebbek, és a külső hatások kevésbé zavaróak. Ez az alap pedig lehetővé teszi számukra, hogy pragmatikusabban közelítsenek bizonyos kérdésekhez, mint a közönségnek játszó nagypolitika, illetve kisebb eséllyel értik félre a saját életterük folyamatait, mint a kívülállók. A közvetlenebb érdekeltségen alapuló megfontoltság pedig magától értetődő - a futballhuligánok is a legritkább esetben gyakorolják destruktív tudományukat saját lakásukban.

Azzal a posztmodern nézettel, amely a végletes relativizmusig jutott és már csupán a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásának eszközét látja a tervezésben szintén csak úgy szállhatunk szembe, ha új szempontokat és új módszereket, új lehetőségeket próbálunk ki - az autonóm innovációk (megfontolt!) bátorításával egy új kreatív frontot nyithatunk a települési hierarchia „túlsó" végén, de ennek feltételeit persze alaposan át kell gondolni. Nem szabad ugyanakkor lebecsülnünk a hétköznapi, praktikus - hogy ne mondjam: józan paraszti - intelligencia erejét, azt a potenciált, amit az önmagáért és kis közösségéért dolgozó ember kedvező körülmények között felmutatni képes. Ha a teljesítményelvet valóban nem egyedül a gazdasági teljesítményre korlátozzuk, hanem a legszélesebb értelmű pozitív változásként tekintjük, akkor minden bizonnyal még kedvezőbb tapasztalatokra számíthatunk.

Kétségtelen, hogy megfigyelhetünk egy racionalizálódási folyamatot a történelemben előre haladva, szoros összefüggésben a deszakralizációval, ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy az emberi társadalmakat valamiféle „szociobiológiai tehetetlenség" újra és újra hasonló állapotokra állítja vissza. A „hideg" történelemben élő archaikus társadalmak valamiféle ősi változatlanságra (ahogyan Mircea Eliade Az örök visszatérés mítoszában leírta), a „meleg" történelemben élőket pedig a látványos változások ellenére újra és újra a dominancia-alárendeltség tengely mentén strukturálja az erőforrásokhoz való hozzáférés lehetőségének különböző megszabásával. Úgy tűnik, ez a tehetetlenség a társadalmi makrostruktúrák sajátja. A kis közösségek magukra találása az egyének kiszolgáltatottságát is csökkenthetné: egyrészt az interdependenciák felismerésével, másrészt valamiféle civil öntudat feltámadásával - másodlagos hatásként a makrostruktúrák tervezésébe való beleszólás lehetősége is valódi beleszólás lehetne, hiszen az érintettek beleszólási lehetősége sok esetben nem jelent érdemi beleszólást, mivel a képviselők útján való részvétel valójában csak a részvétel metaforája, a hozzáértés és a tapasztalat hiánya pedig értelmetlenné teszi a beleszólást.

Rendkívül fontos kitérnünk arra is, hogy az információs hálózatok, elsősorban az internet terjedésével a virtuális tér jelentősége idővel egyre kevésbé tér el az objektív terek jelentőségétől. A világhálón ma közösségek szerveződnek, amelyek éppen úgy betöltik a referenciacsoport funkcióját, mint a hagyományos, „valóságos" emberi közösségek. Az internethasználók és azt nem használók ebből a szempontból szinte két külön világot alkotnak. Az internethasználókon belül pedig külön kaszt az angol nyelvet beszélőké, akik számára úgyszólván bárki és bármi elérhető - legalábbis virtuálisan.

Az internethasználók „fényévekkel" látnak túl objektív környezetük határán, a virtuális térben egyenjogúvá és egyenrangúvá válnak a többi felhasználóval, informáltságuk tetszőleges mértéket érhet el (a Horányi Özséb által bevezetett participációs kommunikációfelfogás értelmében a közzétett információ az elérés lehetősége miatt potenciálisan minden résztvevő számára rendelkezésre áll, ahogyan egy lexikon tulajdonosa az abban foglalt minden információnak birtokában van, ha ténylegesen még nem is olvasta végig az összes címszót).

Ez pedig azt jelenti, hogy az internetfelhasználó nem él információs szegénységben, bárhol legyen a lakóhelye. Így egyszerre lehet egy átlátható, archaikus léptékű valóságos közösség tagja lakóhelyén, és virtuális világpolgár az „áramlások terében" akit nem lehet információs deprivációban tartani.

Ha a posztmodern korban nem hihetünk egyetlen abszolút, csak feltárásra szoruló igazságban, annál több okunk lehet megengedni, hogy egy kis közösség a rendelkezésre álló információk újrastrukturálásával új, a szokványostól eltérő terveket alkosson, és azokat saját környezetében megvalósítsa.

Mindez természetesen nem vonja kétségbe, hogy a központilag tervezett fejlesztésnek célszerű a gazdasági növekedés motorjait jelentő, fejlődési potenciálokkal rendelkező városokra koncentrálnia, ahogyan az autópálya építés sem lehet a kísérletezés terepe. Ugyanakkor kisebb mellékútvonalon igenis lehet értelme még bizonytalan tartósságú útburkolatok kipróbálásának azzal a céllal, hogy ha beválik, a kipróbált burkolat talán alkalmas lehet egyszer autópálya építésére is.

Az új város-falu kapcsolat a megfelelő módon lehetővé tett autonómia nyomán talán új aspektussal bővülhet: a falu lehet az innovációs szabadság, a nagyobb fokú függetlenség terepe, egy kiemelt „szent" tér, amely a benne tartózkodók önbecsülését is magasabbra emelheti. Akár egy jó értelemben vett rezervátum, ahogyan (persze más megfontolásból) az indián rezervátumok is kaphattak egyes esetekben kivételes jogokat.

Fontos leszögezni, hogy a falu innovációs szabadsága nem jelenthet felelőtlen kísérletezgetést, különösen nem azt, hogy a kísérlet az ott lakók beleegyezése nélkül folyik. Bizonyára meg lehetne találni az egyensúlyt, bizonyára elérhető volna, hogy csak olyan kísérletek induljanak meg, amelyek kellően átgondoltak, de ne tornyosuljanak az innováció elé olyan akadályok, amelyek már a kezdet kezdetén elveszik a potenciális résztvevők kedvét az egésztől.

Természetesen vitatható, hogy a gazdasági rendszer, a politikai rendszer, vagy a jogrendszer kisebb-nagyobb megbontása rejt-e számottevő kockázatot, de úgy vélem, a lehetőséget érdemes volna megvizsgálni, hasznos lehetne eltűnődni az autonómia kiterjesztésének lehetőségein.

Mircea Eliade Az örök visszatérés mítoszában leírja azt a meglepő jelenséget, hogy az archaikus társadalmak állandóan lázadnak a konkrét társadalmi idő ellen, és vágynak visszatérni a kezdetek „nagy" idejébe. Elleneznek minden olyan kísérletet, amely kimozdítaná őket szertartásosan ismételt cselekedeteikből álló életükből. A modern ember azonban történelemben él, egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít a történelmi eseményeknek.

Az archaikus ember nem akar versenyezni, csak ad infinitum ismételni bizonyos viselkedésmintákat. A gondolat egyéb forrásokban, szépirodalomban is megjelenik, Kurt Vonnegutnál például afféle bon mot-ként: Eliza meg én hittük, amit én még ma is hiszek : hogy az élet fájdalommentes lehet, feltéve ha kellő békességben lehet egyszerűen a végtelenségig ismételni vagy egy tucatnyi rítust.

Feltételezhető, hogy az archaikus ember attitűdje - az evolúciós időtáv miatt - közelebb áll az ember ősi természetéhez, a történelem pedig csak egy folyamatos előremenekülés, kényszerített adaptáció. Ennek mindenesetre vannak jelei, hiszen nem kevesen akkor érzik jól magukat, ha saját portájukon „elszöszmötölhetnek", és a „világ" egyszerűen békén hagyja őket. Ha valóban így van, ha emberek bizonyos részének a boldogságot az elvonulás, legalábbis a nyugalom jelenti, milyen alapon kényszerítjük őket, hogy pl. gazdasági verseny résztvevői legyenek?

A falu és a város viszonyának új aspektust adhatna az is, ha hagynánk, hogy egyes falvak a „nyugalom szigetei", az „archaikus" életmód terepei legyenek, míg a városok a „történelmi ember" lakóhelyei, a nyüzsgés szférái - ahogyan sok tekintetben már ma is azok. Az elválasztás bizonyára nem lehetne éles, de valamilyen formában talán megvalósítható.
 
Name
Email
Comment
Or visit this link or this one